Nyomtatás

Születéstörténetek

Még több Születéstörténetet itt olvashat: https://amiszulesunk.blogspot.hu/

Emma születéstörténete

Körülbelül a várandósság 30. hetéig nem tudtunk túl sokat arról, hogy mi is az, hogy háborítatlan szülés, és hogyan zajlik egy szülés a kórházban? Mi az az oxytocin, miért jó, és miért nem az? És azt sem tudtuk pontosan, mi az, hogy császármetszés. Csak azt tudtuk, hogy nem szeretnénk, ha Emma Babánk így jönne a világra. Csak azt tudtuk, hogy szeretnénk, ha minden a saját ütemében, természetes módon történne. Ha lehet.

Kórházi szülésre készültünk, az orvosunkkal és Felíciával, egészen a 37. hétig. Akkor azonban bebizonyosodott számunkra, hogy az orvosunk másként képzeli el a szülésünket, és nem bízhatunk benne, ő mindenképp császármetszést akar végrehajtani, és nem bánja, ha ennek érdekében félre kell vezetnie minket, mindenképp megteszi. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy Budapest helyett Hódmezővásárhely, kórház helyett pedig születésház legyen, ahol a Kislányunk világra jön. Két hétig vártunk arra vásárhelyi rokonaink házában, hogy Emma Baba elinduljon. Bár bizonytalan és kicsit furcsa érzés volt nem a saját otthonunkban készülődni, most utólag már nagyon hálásak vagyunk a sorsnak ezért a két hétért. Párkapcsolatunk szempontjából ez egy nagyon különleges időszak volt, amikor nem kellett munkával, háztartással, és egyáltalán semmivel foglalkoznunk, csak egymással, és a babavárással.

2014. június 13.-án kora hajnalban végre beindultak a méhösszehúzódások. Reggel átmentünk a születésházba, ahol Felícia és Rita már vártak ránk.

Ezután pedig együtt vártunk Emmára.

Lassan ugyan, de a fájások erősödtek, szépen haladtunk. A Férjem aktív közreműködésével, széken ülve, ágyon fekve, a kádban lazítva, a tus alatt állva, de mindig úgy, ahogy nekem jól esett. Míg nem egyszer csak megtorpantunk. Felícia és Rita mindent megtettek, segítettek abban, hogy milyen pózokban vajúdva tudjuk rávenni Emmácskát, hogy lejjebb tolja a kis buksiját. De nem történt előrelépés. Közben én nagyon elfáradtam, az idő pedig elszaladt.

Végül este negyed tíz táján, Felíciával úgy döntöttünk, hogy menjünk be a Szegedi Klinikára. Mikor beértünk, Emma szívhangja rendben volt, sőt, a szivárgó magzatvíz is tiszta volt. A kórházban sajnos ellenséges hangulatban fogadtak minket, kérdés vagy bejelentés nélkül infúziót kötöttek be, két orvos is megvizsgált, akik a császármetszés mellett döntöttek.

Az előkészítés közben (bejelentés nélküli borotválás, katéter felhelyezés, kérdések özöne, melyekre gyakran meg sem várták a választ) egyszer csak mindenki elkezdett kapkodni, én nem is értettem, hogy mi történik, hirtelen átemeltek egy hordágyra, és betoltak egy műtőbe, anélkül, hogy bármit is mondtak volna. Az utolsó, amire emlékszem az az, hogy kiszakad a kezemből az infúzió, és ömlik a vér, egy orvos próbálja elállítani a vérzést, miközben felgyulladnak a műtős lámpa éles fényei...

A következő kép, hogy kinyitom a szemem, és meglátom, amint Felícia, Rita és a Férjem a folyosón állnak, aggódó arccal. Minden tagom fáj, és remegek, mint a nyárfalevél. Amint Felícia (és nem az orvos!) elmagyarázta, a sietség oka az volt, hogy a baba szívhangja hirtelen leesett, ezért sürgősségi császármetszést hajtottak végre az orvosok, ám az altatás következtében Emmánk nem alkalmazkodott jól, és mivel a magzatvíz is magzatszurkos volt, átszállították a Gyermek Klinikára.

A következő három nap a testi és lelki fájdalmak jegyében telt. A műtét szükségszerű volt, de nehéz volt feldolgozni, hogy miért így történt. Bár Emma másnap reggelre már remekül volt, sajnos nem hozták vissza a Női Klinikára, én viszont ott lábadoztam, ezért csak a második napon volt alkalmam megérinteni, és csak a harmadik napon tehettem mellre.

Hála istennek, orvosi értelemben minden rendben ment, így a 4. napon mindkettőnket kiengedtek a kórházból. Felícia rengeteget segített, hogy a rögös kezdet után Emmával egymásra tudjunk hangolódni, és felülkerekedve élete első napjainak kalandjain, simábban menjen a folytatás.

A várandósság 30. hetéig nem tudtuk, mi fán terem a háborítatlan szülés. Már tudjuk. Tudjuk, milyen felemelő érzés, hogy bármikor, bármit kérdezhetünk, válaszra és segítségre számíthatunk. És már tudjuk azt is, milyen, ha a Baba és a Mama lelki egészsége csak sokadik szempont a szülés során.

Éppen ezért, így utólag is azt gondoljuk, hogy bár nem volt egyszerű, mégis a legjobb döntést hoztuk meg akkor, mikor „leköltöztünk” Vásárhelyre, Emmára várni. Mert így volt alkalmunk, és csak így lehetett alkalmunk, megtapasztalni a vajúdás fájdalmas, de szeretetteljes, valódi mivoltát. Azt tettük, ami meggyőződésünk szerint a legjobb volt nekünk és a Babának, pedig ez sokak szerint őrültség volt. Mégis büszke vagyok, hogy megtettük, mert ha nem így döntünk, most biztosan ostoroznánk magunkat amiatt, hogy nem volt bátorságunk kiállni amellett, amit helyesnek gondoltunk.

Azt remélem, hogy mikor Emma felnő, majd büszke lesz a szüleire ezért (is). Mi máris büszkék vagyunk őrá.

Ez a mi történetünk, a saját kis családunk születéstörténete.

Köszönjük Nektek, Felícia és Rita!

Szeretettel:
Emma, Luca és Ákos

Zoé születéstörténete

Zoénak hívnak. Szeretném nektek elmesélni, hogy hogyan születtem.

Anyukám amikor mesél róla, mindig azzal kezdi, hogy méltósággal érkeztem, szeretet és tisztelet vett körül minket.

2014. március 18-án hajnal 1-kor kopogtattam, hogy azon a napon szeretnék megérkezni. A kezdeti fájásokkal reggel 5-ig még hagytam szüleimet pihenni, de negyed 6-kor már a magzatvíz is elkezdett szivárogni. Telefonon szólt Anya Felíciának, aki azt javasolta, hogy még maradjunk otthon, pihenjünk, tartsuk telefonon a kapcsolatot és figyeljük együtt, a fájások hogyan haladnak előre. Apa mérte a fájások gyakoriságát és hosszát, kommunikált Felíciával. Fél 9 körül Felícia mondta, hogy induljunk át Szegedről Vásárhelyre, de nem kell rohannunk.

Így hát a szüleim a reggeli pihenés után higgadtan, nyugodtan elindultak a születésotthonba, ahol Felícia és nagylánya, Lilla már várt minket. Anya szerette volna, ha Lilla is ott van, s jelenléte nagyon-nagyon jólesett neki.

Az első vizsgálat már biztató eredménnyel szolgált, vagyis a tágulás elkezdődött és a kicsi fejem szépen lent volt. A fájások erősödtek, én a fejem nyomtam lefelé, haladt szépen előre minden a maga természetes útján. Kipróbáltuk a fürdőkádat is, de a meleg víz lelassította egy kicsit a szívhangomat, ezért a vízből ki kellett jönnünk. A szükséges vizsgálatok nem jártak kellemetlenséggel és a szívhangom állandó ellenőrzése szintén megnyugtató volt.

Közben megérkezett hozzánk Szénási Rita szülésznő, aki rögtön be is mutatkozott Anyának. Az anyukámat nem betegként, páciensként, hanem mindvégig egyenrangú partnerként kezelték. Ha mondott vagy kérdezett valamit, akkor arra egyből kapott választ, így végig tudatában volt annak, hogy a születésem alatt mi történik mindkettőnkkel. S ha Anya jól emlékszik, akkor Ritától kapta azt a mindenen átsegítő derékmasszázst is, meg a gát védelmét.

Úgy alakult, hogy Anyukám az ágyon feküdt, mert az esett neki legjobban, amikor végre egyszer csak kora délután kidugtam a fejecskémet. Apukám is végig velünk volt, segített Anyának, amiben csak lehetett.

Nagyon nyugodt és szép születésem volt. Egyikünk sem érezte azt a végére, hogy jártányi ereje sem maradt, igaz, én még nem is tudok járni…

A vizsgálatommal vártak még, így nyugodtan pihenhettem Anya mellkasán egy jó ideig. S mikor már egy jót aludtam is Apa kezében, hazamehettünk még aznap este, hogy elkezdjük a mi kis életünket otthon.

Anya azt szokta még kihangsúlyozni, hogy a gyermekágyi gondozás milyen sokat segített neki abban, hogy az anyatejes táplálásom teljes mértékben megvalósulhasson.

Így kezdtük mi szépen, békességben családi életünk új fejezetét.

Benjámin születéstörténete

Otthon szültem a kisfiamat, Benjámint. Életem egyik legjobb döntése volt. Nagyobbik fiam kórházban született. Az ottani kellemetlen tapasztalatok indítottak arra, hogy kutatni kezdjek valami más után. Csak azt tudtam, úgy nem akarom még egyszer. Először azt gondoltam, elég lesz elmenni szülni egy másik városba, másik szülésszel. Csakhogy még így sem voltam nyugodt. Dúlát kerestem, akivel a beszélgetéseink során egyre világosabbá vált számomra, mi az, amit szeretnék – és melyek azok a vágyaim, amelyekről biztos, hogy le kell mondanom, mindegy milyen haladó gondolkodású szülésszel is készülök szülni. Pl. semmiképpen nem akartam, hogy muszáj legyen még egyszer hanyatt fekve szülnöm. Azt hittem, ez lehetséges lesz kórházban is. Együtt akartam maradni a babámmal, miután megszületett. Azt akartam, hogy láthassa a testvére, az édesapja, az édesanyám azonnal, hogy együtt maradhassunk mindannyian.

Boldog vagyok, hogy sikerült megtalálnom Felíciát. Kisfiam születése otthon pedig olyan élmény marad, amelyből egész további életemben táplálkozhatok: egész lényemben megerősített.

Cseuz Judit

Dani születéstörténete

A sógornőm kislányának születésekor halottam először Felíciáról és az otthonszülés lehetőségéről. Nem sokkal előtte derült ki, hogy én is várandós vagyok az első gyermekemmel. Hallva a sógornőm pozitív tapasztalatát, foglalkoztatni kezdett a gondolat, hogy én is megpróbáljam, de rájöttem, hogy nem vagyok elég bátor. Veszélyeztetett terhes voltam, több orvos nem is hagyta volna, hogy természetes úton szüljek. Végül találtam egy orvost, akiben megbíztam. Havonta kellett hozzá járnom méhszájvizsgálatra és ultrahangra. Természetesen jó sok pénzt kért minden vizitért, de másként nem vállalta.
Hét hónapig gondolkoztam, mire fölhívtam Felíciát. Ő az első pillanatban megnyugtatott, hogy többféle megoldás is lehetséges, és nem akadály a veszélyeztetett terhesség sem. Elmondta, hogy ha nem akarok otthon szülni, akkor is meg tudja oldani, hogy vele szüljem meg a kisbabámat – Pesten, a Jahn Ferenc kórházban. Ettől fogva rendszeresen találkoztunk. Találkozóink alkalmával számomra kiderült, hogy ő teljesen más, mint egy orvos. Nem a pénzemet akarja, hanem segíteni akar abban, hogy a szülés számomra is és a babám számára is csodálatos élmény legyen. Mindent elmondott, mi fog velünk történni, minden kérdésemet megválaszolta. Ő vitt föl Pestre, amikor a magzatvizem elfolyt. Végig ott volt velem, és mindent úgy csinált, ahogy megbeszéltük, és ahogy nekem a legjobb.

Miután megszületett Dani, két órán keresztül ismerkedtünk egymással háborítatlanul a kisfiammal. Ezután Felícia fölkísért a szobámba, segített elhelyezkedni, majd rendszeresen meglátogatott. A kórház dolgozói is maximális odaadással gondoskodtak rólunk.
Nem választották el tőlem a kisfiam, végig velem lehetett a kórteremben. A férjem is velünk volt, mind a szülésen, mind a bent tartózkodás jelentős része alatt.
Három nap után boldog családként jöttünk haza.

Nóra

Filipke születéstörténete

2012. március 19-én hajnalban arra ébredtem, hogy megpattant a burok. Hívtam Felíciát; hamarosan érkezett a másik bába is.
Gyönyörűen sütött a nap, kinyitottam az erkélyajtót, és odaültem a levegőre, a labdára. Megcsapott a friss tavaszi levegő; nem is kívánhattam volna szebbet. Szerető, gondoskodó közegben éreztem magam.
Sokszor ihattam, és ha egy kicsit megéheztem, ehettem – nagyon jól esett.
Nem terveztem el, nem képzeltem el, hogy mikor fogom megszülni ezt a kisbabát, de mégis csodálkoztam, hogy hogy telik az idő. Hagyták, hogy eljöjjön a pillanat, amikor meg kell születnie.
Amikor a kontrakciók már gyakrabban jöttek, mennyei érzés volt belemenni a medence vizébe. Könnyebbnek éreztem magam, és a fájdalomérzet is egészen más volt. Oldalra feküdtem, a fejemet a medence szélére támasztottam, talán el is aludtam egy kicsit. Később fordultam, majd négykézlábra álltam.
Éreztem, ahogy körülvesz a világmindenség, hit van bennem, remény és valami méltóságteljes erő… Hogy körülöttem valójában mi történt, csak éreztem. Mindig volt egy kéz, amely megérintett, simogatott, masszírozott ott és úgy, ahogy éppen jólesett. Valaki szívószállal vizet kínált, pont amikor szomjas voltam.
Egyre sűrűsödtek a hullámok, aztán Alexre támaszkodtam térdeplés közben; nagy erőt adott a jelenléte. Azt éreztem, hogy a baba jön szép lassacskán, de én nem is igazán nyomok. Ez merőben más volt, mint az eddigi szülési tapasztalataim. A baba feje már a gáton volt, fájdalmasan feszített – ezt azelőtt a három kórházi szülésemnél a gátmetszések miatt sosem tapasztaltam meg. A következő hullámra kint volt a fej. Csöndes várakozás után a következő nyomásra kibújt a teljes test. Ahogy előre néztem, ott volt a kicsi babám, aki már a víz alatt tágra nyitotta a szemét. A mellkasomra raktam és öleltem, simogattam.
Betakargattuk, és a mellkasomon pihegett a kicsi Filipposz. Később elvágta Alex a köldökzsinórt. Feltérdeltem, hogy megszüljem a méhlepényt. Segítettek a vízből kijönnöm, a kanapéra feküdtem. Nem szédültem egy kicsit sem, nem remegtem, teljesen jól voltam. Nem éreztem magam egy cseppet sem tehetetlennek, kiszolgáltatottnak. A kanapén feküdtem míg a mellettem levő asztalkán vizsgálta Felícia Filipkét. Utána már jöhetett a mellemre a babácska, aki nagyon hamar rátalált a mellbimbóra és a szopizási technikára is.

Felícia engem is megvizsgált, és csak egy nagyon pici repedést talált.
Néhány éve még el sem tudtam volna képzelni, hogy otthon szüljek, hiszen úgy szocializálódtunk, hogy egy szülésnek kórházban a helye. És mennyi rémhír keringett a médiában… Ma már sok mindent máshogy látok. A szülés természetes, élettani folyamat, ami akkor is lezajlik, ha egy busman nővel történik Afrikában; akkor is, ha egy fejlett országban élő nővel, aki a kórházat érzi biztonságosnak; és akkor is, ha egy otthonszülést választó anyával, mint én vagyok.
100%-os biztonságot sehol senki nem tud garantálni – nem a technikai felszereltség a döntő. Számomra az emberek voltak a legfontosabbak, akik körülvettek, és akiknek örökké hálás leszek.

Puroszné Nagy Magdolna

Miki születéstörténete

Már második gyermekünkkel, Máriával a szülés után két és fél órával saját felelősségünkre hazajöttünk. Első gyermekünk, Berni születésénél ugyanis több problémánk is volt a csecsemőellátással. Azt szerettem volna, ha Berni a nap 24 órájában mellettem maradhat, de éjszakára nem engedték. Ugyanakkor az is zavart, hogy a szoptatásnál “előírták” mennyit kell szopnia a babának, így a stressz miatt még nehezebben indult el a tejelválasztásom. Szerettem volna az általam választott testhelyzetben szülni, és azt, hogy ne avatkozzanak be fölöslegesen a természetes folyamatokba: ne gyorsítsák a szülést, ne adjanak fájdalomcsillapítót, ha nem kérem, és szülés után ne mossák le a magzatmázat, és ne tegyék inkubátorba a babát. Bizonyos biztonsági intézkedések általános gyakorlattá tétele egészséges gyermek és anya esetén felesleges. Nyilván, ha valami baj van a babával, akkor szükséges az inkubátor, de egyébként fölöslegesnek tartom, hogy 1-2 óráig ott legyen, holott az anyukája mellett lenne a helye. Az elszakítással van elsősorban bajom. Kilenc hónapig együtt voltunk, a születés után pedig egy kivilágított újszülött osztályon találja magát a baba, ahol egész éjszaka egyedül van, miközben én a kórteremben nyugtalanul várom, mikor hozzák már. Számomra ez elfogadhatatlan.

Vincze Felícia gyakorlati tapasztalatai, emberi hozzáállása, és az, hogy ő már hétgyermekes anyuka, bizalommal töltött el minket iránta. Másfél órával az otthonszülés után már együtt volt a család. Boldogok voltunk, hogy a vágyott háborítatlan szülés megvalósulhatott és zavartalanul együtt lehetett a család. Nem akarom túlmisztifikálni ezt az egészet, de úgy gondolom, Miki azért is ilyen nyugodt baba, mert megkíméltük őt a kórházi „kálváriától”.

Rigó Ágnes

Lilike születéstörténete

Mindhárom gyermekem születése hagyományos kórházi körülmények között történt. A leghosszadalmasabb a legelső szülésem volt, ahogyan ezt a tapasztalatok is megerősítik. A fiamat tizenkét nappal hordtam túl és a kórházi gyakorlatnak megfelelően a szülés várható dátumától kezdődően minden napot a kórház szülészeti osztályán kellett töltenem. Ez az időszak igen kellemetlen volt, szülő anyák jöttek-mentek, a szobatársaim többször kicserélődtek és hiába jöttek időjárási frontok, hiába minden házi praktika, a kisfiam csak nem akart világra jönni. Hosszas várakozás után éjfél körül a kórházi ágyon feküdve jöttek az első, bizonytalan természetű fájások, amelyek gyorsan erősödtek, de a vizsgálatok szerint még nagyon sok időm volt hátra, ezért visszaküldtek „pihenni” a szobába. Itt vajúdtam csendben reggel hétig egyedül az ágyamban, hogy a többieket ne zavarjam. Sajnos reggelig sem sokat haladtam előre a tágulásban, viszont ekkorra már annyira kifáradtam, hogy két fájás között egy különös alváshoz hasonló állapotba kerültem, amelyről sokan mások is beszámoltak már. Délelőtt tizenegyig vártak az első beavatkozással, ekkor jött ugyanis a burokrepesztés, ami sajnos nem sokat lendített az eseményeken. Ekkor már a férjemmel az apás szülőszobában voltunk, aki annak ellenére, hogy először élt át ilyesmit, végig nagyon nyugodt tudott maradni. Mivel a burokrepesztés nem hozta meg a várt hatást, délután háromtól bekötötték az oxitocint, amit egyre nagyon dózisban adagoltak, hogy az időközben kifáradt méhemet erőteljesebb összehúzódásra késztessék. Ennek ellenére este fél hétig nem történt nagy előrelépés, sőt, azt latolgatták, hogy remélhetőleg meglesz a baba még aznap. Teljesen reményvesztetten feküdtem hanyatt közel három és fél órát, amikor váratlanul megváltásként megjöttek a tolófájások. A kitolás a szokásos forgatókönyv szerint zajlott, lábak kengyelbe, gátmetszés, hasba könyökölés és végre megtörtént a csoda. A baba születésével egy csapásra megszűnt minden fájdalmam. A kisfiamat néhány percre a mellemre tették, majd az előírásoknak megfelelően jött a nyákleszívás, mosdatás a csap alatt és végül elvitték megfigyelésre az inkubátorba, ahová a férjem követte, hogy vele lehessen. Én ezalatt magányosan feküdtem, hogy letöltsem a két órahosszás megfigyelési időt, majd ismét jött a rutin: tusolás, wc stb. Már alig vártam, hogy a soron következő szoptatási időben megnézhessem végre a babámat, hogy végre egyáltalán el tudjam hinni, hogy valóban anya lettem. Minden szoptatást nagy eufóriában vártam, de hamar úrrá lett rajtam a lehangoltság, egyrészt nyilvánvalóan a hormonok miatt, másrészt a tejtermelés sehogyan sem akart beindulni. A babák csak a hivatalos három óránként szoptatási időben, húsz-harminc percre lehettek velünk, ha aludtak, ha nem és ettől nem lehetett eltérni. Éjszakára pedig csak azoknak hozták ki a babát, akiknek már beindult a tejtermelődése. Ezt azzal indokolták, hogy akinek még nincs, annak teljesen felesleges az éjszakai szoptatás. Így utólag iszonyatosan elkeserít és megdöbbent, hogy hogyan követhetnek el ilyen óriási hibát, nem beszélve az alapvető emberi jogokról. Hiszen éppen azoknak lenne a legnagyobb szüksége a gyakori szoptatásra, akiknél nehezebben indul be a tej termelődése. Mindenki igény szerinti szoptatásról beszél, ez az elfogadott gyakorlat, de a kórházi szabályzat ezek szerint ezt nem ismeri, illetve nem ismeri el. Ezzel persze eleve kudarcra ítélik mindazokat a kismamákat, akik innentől kezdve pótlásra szorulnak, valóban elhiszik, hogy ők nem tudnak szoptatni. Sajnos ugyanez a forgatókönyv ismétlődött meg a második gyermekemmel is.

A szülés körülményei kissé mások voltak, ugyanis bár még életben volt az a szabály, hogy a túlhordásos kismamákat rutinszerűen befektetik, az utolsó hajnalon szófogadó gyermek módjára úgy határozott a kisfiam, hogy nem hagyja, hogy az anyukája ismét magányosan vajúdjon egy kórházi ágyon. Arra ébredtem, hogy valami egészen finoman megpattan bennem és ösztönösen tudtam, hogy itt van az idő. A magzatvíz szivárgott, ehhez társult némi tágulási vérzés és szinte azonnal ötperces fájások. A hosszas otthoni vajúdás képzetét el kellett felejtenem, sejteni lehetett, hogy a kisebbik fiam nem fog sokat várni. Annyira simán és gyorsan ment minden, hogy erről a szülésemről alig van emlékem. Ismét jött a szokásos eljárás, borotválás, beöntés, utána hányingerrel és bélgörccsel vegyes ötpercesek a wc-n egy vödör fölé hajolva, de hogy ezután pontosan mi történt, arra alig emlékszem. Ismét kengyel, gátmetszés, könyökölés és kitolás. A kisfiamat rövid időre a mellemre tették, majd ismét jött az inkubátor. Abban bíztam, hogy hátha az első alkalommal a stressz miatt indult be nehezen a tejem. A nagyobbik fiamnál négy hónapig húztam állandó fejéssel és cumisüveggel, mire teljesen feladtam az anyatejes táplálást. A kórházban már eleve ott volt velem a fejőgép, hogy a háromóránkénti szoptatások között is ezzel próbáljam serkenti a tejtermelődést. A sok erőlködés hiábavalónak bizonyult. Nem tudom, hogy a sárgaság, vagy a pótlások miatt a kisfiam szinte minden szoptatást végigaludt, volt, hogy a végére ébredt fel hosszas noszogatás után és hajlandóságot mutatott a szopizásra, a nővérek viszont, mivel lelelt az előre meghatározott idő, szó szerint leszedték rólam, akárhogyan is követelőzött sírva. Természetesen amikor felvetettem, hogy éjszaka én is szeretném megkapni sajnálkozva közölték, hogy teljesen felesleges. Ilyen kezdetek után ugyanúgy zajlott minden, mint az első alkalommal. Gyenge próbálkozások a szoptatásra, fejés és cumisüveg. Mindkét fiam már a kórházból való hazajövetel után elutasított, csak éjszaka tudtam őket szoptatni egy ideig, ezért megnyugtató megoldásnak tűnt a cumisüveg.

Harmadjára azonban megtörtént a csoda, ami a szoptatást illeti. Amikor a fiaim betöltötték a nyolcadik és hatodik életévüket kislányunk született. A szülés majdnem ugyanúgy zajlott, mint az első két alkalommal. Magától beindult ugyan, de nagyon lassan haladt előre olyannyira, hogyha leültem, szinte meg is szűntek a fájások. Ekkor jött a burokrepesztés, ami még soha át nem élt fájdalmas összehúzódásokat okozott. A méhszáj gyorsan tágult ugyan, de a baba feje nem akart leszállni. Néhány óra várakozás után jött az intravénás oxitocin, ami szinte azonnal meghozta a tolófájásokat, amelyek szintén olyan erővel jöttek, amilyet még nem éreztem korábban. A kitolás nagyon gyors volt. Szerencsénkre éppen az esti fürdetés ideje alatt született meg a kislányom, ezért a csecsemős nővér képtelen volt „időben” leérni. Így bár a szülész már kissé türelmetlen volt, én nagyon örültem, hogy végre nemcsak néhány röpke percre ölelhetem magamhoz a kisbabámat.

Annak ellenére, hogy a kórházi rutin semmit nem változott én már bátrabb voltam és renitensként ülve szoptattam ráadásul minden alkalommal mindkét mellből. Nem tudom a mai napig, hogy a lányom miben volt más, de kezdettől fogva mindig elfogadott. Én már beletörődtem abba, hogy ismét néhány hónapnyi fejés után le kell mondanom az anyatejes táplálásról, amikor megtörtént a csoda. Én magam már rég feladtam volna, szoptattam ugyan, de rutinszerűen pótoltam cumisüvegből. A nővérem mindent megtett, hogy kellő bátorságot és önbizalmat adjon, szoptatási tanácsadók is felkerestek, hogy merjem letenni a cumisüveget, bízzak magamban, hiszen a kicsi elfogad, a fiúkkal ellentétben kitartóan próbálkozott. Először csak kísérletképpen hagytuk el az üveget, majd fokozatosan leszámoltunk vele. Hihetetlen volt, hogy tudok szoptatni és a tejem elegendő a számára. Ahogyan a nagy könyvben meg van írva, fél éves koráig csak szoptattam és utána tizennégy hónapos koráig még elfogadott engem. Ekkor döbbentem rá, hogy hány anya járhatott ugyanebben a cipőben. A kórházban mi voltunk azok, akik még az utolsó napon is a nem mérhetőt szopizott kategóriába tartoztunk és akire szinte keresztet vetettek. Ha nekem sikerült, bárkinek sikerülhet.

Gyöngyvér

Boti születéstörténete

Már a várandósság legelején foglalkoztatott a gondolat, hogy otthon szüljünk, mivel nővérem mindkét gyermekét otthon szülte, és sokkal szebb élményként élte meg, mint bármelyik ismerősöm a kórházi szülését. Nővéremtől hallottam és könyvekből olvastam a kórházi rutin beavatkozásokból adódó komplikációkról, amiket semmiképpen nem szerettem volna átélni (vagy a babánkat kitenni ezeknek).

Az első hónapokban voltak félelmeim az otthonszüléssel kapcsolatban, hogy "de mi lesz, ha..." (a páromnak csak félelmei voltak). Viszont 9 hónap alatt annyit beszélgettünk Felíciával, annyira rákészültünk erre az eseményre, hogy ezek a görcsök feloldódtak. Bármit kérdeztem, vagy bármiben bizonytalan voltam, Felícia megválaszolta azokat. A várandósság végére elszállt a bizonytalanság és a félelem belőlem, maximálisan megnyugodtam. Határozottan tudtam, hogy mit és hogyan szeretnék. Felícia pontosan tudta ezeket a vágyaimat, és biztos voltam benne, hogy soha nem tenne olyat, amit én nem szeretnék.

Hiszem, hogy Felícia szakértelmének, és a 9 hónap alatt kettőnk között kialakult bizalomnak köszönhetem gyors és könnyed szülésemet.

Angi (Murony)

Kamilla születéstörténete

A minap apa lettem. Pontosabban már a minap minapján is túlról szemlélve emlékezem vissza az egészre, hisz pici lányom immár több mint egy hónapja volt, hogy értetlenkedve nézte kétesztendeje okán gyújtott tortagyertyáit a finomságos csodasütin. Persze hogy segíteni kellett neki elfújni. De büszke apaként szemléltem a parányinak már egyáltalán nem mondható lényt, ahogy a tűzijátékot bár először látva, mégis inkább kíváncsian mint a lehulló szikráktól félve vette szemügyre. A büszkét valahol azért idézőjelbe tenném, s teszem is. „Büszke.” És vajon mit is jelent ez a számomra mindenképp szubjektumként megélt kifejezés? Mást mint Neki, mást mint Neked. Szinte hallom, érzem, ahogy megindít a saját viszonylagos egyetlen igazságnak vélt, s megélt büszkeséged kedves gyakorló, s büszke szülő. Isten hozott! Téged is engem is! Legyünk is azok, így sejtünk, látunk meg valamit, így érezzük a körülvevőt, s így kerek a Világ. Így látjuk a Csodát, ami lehetne bármelyikőnk - mint ahogy az is - , de itt és most saját reproduktumunkként megélt lényekkel való viszonyunk, kapcsolatunk, mások által megéletlen dimenziókat feszegető kivetüléseit kellene valahogy papírra vetni.

Aznap tettem a dolgom, mint bárki más, aki nem rest. Reggel is, este is. Kedvesemmel rajta voltunk ezen a szülésen, jobban mint azt én tíz hónappal azelőtt gondoltam volna. Volt már két gyermekünk ugyan, de ők nem voltak velem életük első percétől fogva. Két és három évesen ismertük meg egymást, problémamentes, felhőtlenül felépülő huncutságos én is gyermekként. Nem is volt ezzel semmi gond. Ők külföldön születtek, s Kedvesem ahogy mesélt erről az rendkívüli volt. Vajon milyen lehet életet adni valakinek? Nos, ebből valahol csekélyebb, valahol meg kissé túlzottabb adottságaim végett, ebben a létben nyilván ki is maradnék. Teljes mértékben megértettem aggályait, a hazai egészségügy ez irányú hivatalos protokolljából fakadó számtalan fennmaradó megválaszolatlan rébuszra vonatkozólag. Nem láttunk más megoldást, mint azt, hogy házhoz hívtuk a szakembert a család nagy eseményére. Itt a rend kedvéért zárójelben hozzátenném, hogy nem Magyarországon lakunk, hanem Bergengóciában.

Szóval, aznap tettem a dolgom. Már délután a Kedvesem jelezte, hogy valami van. Én férfiként egy logikailag egyszerű igenre, vagy nemre vártam, főleg már két gyerkőc után, de hiába. Nem tudom… Talán... Vagyis megmérettetésem apaemlékezetemre hagyatkozva valahol itt kezdődhetett. Én sem tudom… Talán... Persze ettől még példája lehetnék a fent vagy lent maszkulin hullámlovasának, s az ez irányú megmaradási törvény abszolút képletét is szívesen lerónám ha ez lenne a célom, de inkább magamra húzom a pajzsot a reám vetett kövek miatti védekezésül már jó előre, anélkül, hogy feladnám férfiúi mivoltom. Mert bizony nem szabad szégyenleni semmit, úgy mint ahogy én szoktam. És aznap én sem szégyelltem semmit. Hazamentem a talán valami leszre, odabújtam a Kedvesem mellé a fürdőbe, s a vízállóbbik telefonunkon stopperelve az időt; okultunk. Azért én oda-oda sandítottam a dugó környékére, hogy mi van ha jön Valaki. Aznap este nem jött. Első férfias gondolatok egyike, ...félbehagytam a munkám és semmi... deee... valahol azért megérte... úgysincs ilyen minden nap... Na jó, aludjunk. Hajnal egy-kettő lehetett, valaki finoman felébresztett. Itt az idő. Na jó. Mi van? B I Z T O S ? Igen az. Ha az, akkor jó. Ezt megérti a férfiagyam egyszerű lénye. Forgatókönyv indul. Telefon bába, telefon dúla. Mindjárt itt vannak. Elég hűvös volt ez a május Bergengóciában abban az esztendőben, ezért gyújtottam a kemencét. A búbost. Errefelé ez a divat. Utána meg egyből a fürdőben a tüzet. Megpakoltam rendesen. Irány a berendezett szülőszoba. Teljesen higgadtan, precízen, mint aki egész életében szülések segítésével foglalkozott, tettem a dolgom. Semmi feszültség, semmi stressz, semmi adrenalin. Drágám minden rendben? Szólj ha szükséged van valamire, itt vagyok, de nem akarlak nyaggatni, viszont bármikor számíthatsz rám, csak tudd. Csöngettek, várj, majd én, a bába az, sziasztok, itt vagyunk. Amikor láttam hogy nem zavarom őket, csendesen szolgálatra jelentkeztem a szakembernél, s hideg fejjel még egyszer megbeszéltük a hely sajátosságait, lehetőségeit, átgondoltuk, s részemről megnyugtató mérnöki precizitással bezártuk a kört. Ahogy volt elegendő melegvíz feltöltöttem a nagyszobában a mestergerenda alatt felállított szülőmedencét a kellő mennyiséggel, ügyelve a hőfokra, amit a bába által becsült a szülésig még hátralévő idő, a helyiségben begyújtott kemence folyamatos melegedése, s a víz ezen körülmények közti hűlési sebessége függvényében határoztam meg, mint utóbb kiderült, a leges legpontosabban. Ezeket csak ezért írom le így, hogy lásd, belőlem mit hozott ki belőlem ez az egész dolog. Hétköznapjaimban szoktam izgulni ezért, azért, tulajdonképp a semmiért. Most nem. Tettem a dolgom. Amikor Kedvesem vajúdása a vége felé közeledett, s irigylésre méltó szent extázisában, a felállított gyermekágyba kapaszkodva azt egyszerűen majdhogynem kettéroppantotta, közönséges szürke szolgaként a másik végére álltam hangtalan, s lefogtam. Amikor be akart mászni a medencébe, testemet néma korlátként felajánlva odatömeglettem. A háttérből figyeltem, s amelyik pillanatban kellett, abban előreléptem és segítettem. Nem zavartam Őt. Ahogy kislányunk ott úszkált a vízben édesanyja oldalán, osztoztam az örömben, s amint később megkértek a zsinór elvágására, teljesen higgadtan, hajszál pontosan ott vágtam el ahol kellett.

Rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem ismerem saját ösztöneim, amik ezen a hajnalon vezettek. Abban biztos vagyok, hogy a helyem ott volt, hisz ugyan kinek másnak kellett volna ott lennie férfiként? A női minőség diadala volt ez a néhány óra, de az egyensúly megtűrt szolgájaként, tennem kellett a dolgomat, ez másképp nem történhetett. Ez az én dolgom volt, s úgy érzem száz százalékosan eleget tettem neki. Kislányommal nagyon jó a kapcsolatom, rajongunk egymásért. Hogy ennek van-e köze a leírtakhoz azt nem tudhatom, de ami van azt igyekszem mélyíteni, szélesíteni. Amit pedig csak láttam, éreztem, érzékeltem felőle, az, ... az, ... az már egy egészen másik lapra tartozik...

Zsolt és Emese

András születéstörténete

A kiteljesedés (András születése)

2014. Meghatározó év az életünkben. Sikerült megvennünk álmaink otthonát és építkeztünk, költözködtünk. Zsolti fiam bölcsis lett 16 hónaposan, én visszamentem dolgozni. Az egész nyarat végig güriztük, hogy augusztusban költözhessünk. Megcsináltuk, sikerült, elértük a célunkat és olyan jól ment minden, hogy megfogalmazódott a vágy még egy baba iránt. Szeptemberben már nem tettünk semmit sem az ellen, hogy várandós legyek. Október elején kellett volna megjönnie. A ciklus közepén éreztem hasszurkálást és feszülést. Ott volt a gondolatomban, hogy lehet baba költözött ismét a pocakomba. Nem bírtam ki, mensi előtt 4 nappal, csütörtökön teszteltem egyet délután. Nem mutatott semmit. Este kivettem a kukából és akkor viszont volt ott egy igen igen halvány második csík. Nem hittem a szememnek. 2 nappal később csináltam még egy tesztet, akkor is halvány volt a csík. Vasárnap délelőtt a semmiből egyszer csak a férjem nekem szegezte a kérdést, hogy „Akkor most van még egy gyerekem vagy sem?”. Köpni, nyelni nem tudtam. Vissza is kérdeztem, hogy ez most milyen kérdés már? Ekkor ő a szemetesben lévő terhességi tesztekre utalt. Upsz. Elmondtam neki, hogy azt hiszem újra terhes vagyok, de halványak a tesztek. Aztán megvártam a menses napját, de nem jött meg. Akkor már erős volt az a második csík. Következő héten kértem időpontot a nőgyógyászhoz.

Izgatottan, ugyanakkor magabiztosan mentem be a rendelőbe azon a szerdai napon. Ultrahang következett, de nem az a kép fogadott, mint amire számítottam 5 hetes kismamaként, ugyanis nem volt petezsák, csak szikhólyag. Borzasztó csalódott voltam. Az orvosom annyit mondott, hogy egy hét múlva menjek vissza, most még csak ennyi látszik. De én elkezdtem faggatni, hogy most akkor mi van, mert én nem erre a képre számítottam. Az ultrahang szerint pedig nem is 5, csak 4 hetes terhes voltam. De én meg tudtam, hogy mikor fogant és az alapján igenis az 5. hétben voltam. És megkérdeztem, hogy mi van akkor, ha egy hét múlva is ugyanez a kép lesz látható. Ekkor elmondta az orvosom, hogy a terhességek 1/3-a sajnos ismeretlen okból spontán elhal és nem fejlődik tovább bla bla bla. És akkor? Akkor művi befejezés? Az nem lehet! Velem ez nem történhet meg! Én azt nem bírnám ki! De egy hetet sem, amíg újra láthatom a picikémet. Teljesen összeomlottam ott a rendelőben. És eszembe jutott, hogy mi hétfőn elutazunk, akkor azt lemondom. Az orvos lebeszélt erről és azt mondta, hogy 2 nap múlva keressem meg a kórházban és ott a hiperszupi uh-val is megnézi a babát. Borzalmas szenvedésekkel teli 2 nap következett. Gyakorlatilag végig sírtam és elolvastam mindent az abortuszról, meg sikertörténeteket ilyen start után. Annyi minden kavargott bennem. Ólom lábakon telt az idő. Péntek reggel már jó időben ott vártam a doktor urat. Majd eljött az igazság pillanata és ott volt!!!! 3,5 mm-es szikhólyag képe fogadott. Leírhatatlanul boldog voltam. A kiírt időpont pedig június eleje volt. Ezután a férjemnek elő is vezettem a tervemet, miszerint ez a kisbaba szeretett otthonunkban fog világra jönni. Hallani sem akart róla, így jegeltem a témát néhány hétre, de döntésem megváltoztathatatlan volt. A terhességet sokkal jobban viseltem, mint elsőnek. Mondjuk egy 1,5 éves kisfiú mellett kizárt a pihenés. Ahogy teltek a hetek én egyre mélyebbre ástam bele magam a jogszabályokba és a szebbnél szebb szüléstörténetekbe. A férjem szemléletében a „biztos, hogy nem” fázist a „jó, de legalább egy mentő és a nőgyógyászod itt fog állni a kapuban” álláspont követte. Elérkezett a 12. hét, minden rendben volt. Az orvosi és védőnői látogatásokat igyekeztem a minimálisra csökkenteni. Hanyag módon még a toxoplazmára is csak egyszer csináltattam tesztet. A terhességet a kisfiamtól összeszedett különböző vírusok „színesítették”. Czeizel doktor könyve „A láz teratogén hatása” c. fejezetnél tökéletesen be van törve. A 20. hét után felvettem a kapcsolatot A Szülésznővel, Vincze Felíciával. Egyeztettünk egy személyes találkozót a Születésházban, ahová a férjem is elkísért. A tervemről a barátnőim igen, de a családom nem tudott. A találkozó után a férjemtől is zöld utat kaptam végre, bár nem értett egyet a döntésemmel, de elfogadta azt.

A 30. héten befejeztem a munkát és elkezdtem minden porcikámmal az érkező kis családtagra is figyelni. Újra előkerült a polcról a Hipnoszülés c. könyv és egy másik alapmű, a Születés művészete c. könyv. Faltam a sorokat és szinte magam sem hittem el, hogy azok a szülések/születések az én életemben is hamarosan valósággá válnak. Szülés videókat bámultam, könnyezve néztem végig a Világra jönni c. filmet, botránkozva egy videót a császármetszésről. Hihetetlen volt, de a második terhességem alatt sokkal, de sokkal többet tudtam meg önmagamról, a szülésről és a várandósságról.

A 34. héten látogattam el utoljára a nőgyógyászomhoz. Ekkor már kértem a nőgyógyászomat, hogy vegye le a strepto mintát és elmondtam neki tervemet, valamint megkértem rá, hogy amennyiben mégis kórházi befejezésre lesz szükség, akkor segítene-e. Ő igent mondott és nem kötekedett. Elmondtam neki, hogy egyáltalán nem miatta döntöttem így, hiszen Zsolti fiam születésekor megkaptam mindazt, amit kórházi kereteken belül lehet. Kivárta, hogy a babám készen álljon. Más orvos 38 órát nem várt volna, rég megcsászároztak volna. Oxitocint is csak a tolófájásoknál kaptam és a gátsebem is rövidke volt. Sokkal inkább a kórházi protokoll és a csecsemősök hozzáállása motivált abban, hogy egy másik utat válasszak. Hittem abban, hogy ha egyből megkapom a babámat, akkor a szoptatás nem lesz olyan gyötrelmes, nem leszek fél évig egy fejőgéphez kötve és sokkal könnyebben alakul ki az a feltételnélküliség, ami elsőre soká érett meg bennem.

Elérkezett a várva várt 37. hét, amivel minden jogi korlát eltűnt az otthon szülési tervemet illetően. Felícia akkor már hetente nézte a babámat. Megismerkedett a nagyfiammal és az otthonunkkal. Én megtettem bejelentési kötelezettségemet a gyermekorvosunk és védőnőnk felé, beszereztem a szükséges kellékeket a szüléshez. Ezek merőben más kellékek voltak, mint az első, kórházi szülésem alkalmával.

Frontok jöttek és mentek, én pedig egyre izgatottabb lettem és különböző dátumokat vízionáltam magamnak a születés időpontját tekintve.

Június 4-én este a férjem zenekari próbán volt. Ketten voltunk a fiammal. Forró, meleg éjszaka volt. Elaltattam a fiam és 10 óra után én is ágyba kerültem és lefeküdtem. Még olvasgattam, aztán egyszer csak éreztem egy pattanást. Átfutott az agyamon, hogy nem hiszem el… Már megint így kezdődik, a férjem már megint sehol… Kimentem a tusolóba és folyt a magzatvíz. Letusoltam, törölközőt vettem a lábam közé, majd elkezdtem töprengeni, hogy kit is hívjak fel először. Felícia mellett döntöttem, tárcsáztam. Felvázoltam a helyzetet. Nem adott bíztató választ, ugyanis akkor már volt egy másik kismama is, akinek szintén elkezdődött a vajúdása, így ő nem indulhatott el hozzánk. Ütközés esetén mindkét kismamának a Születésházba kell mennie, ahol párhuzamosan zajlik a szüléskísérés. Teljesen összeomlottam, hogy nem lehet, hogy pont most hiúsul meg mindaz, amire oly régóta vágyom. Abban bíztam titkon, hogy nekem úgyis lassan indulnak be a dolgok, ahogy elsőre is és addig szépen elleszek itthon, amíg megszületik a másik baba és ide érnek. Persze Felícia felhívta a figyelmemet, hogy a második szülés azért gyorsabb és elválaszt minket 100 km, úgyhogy szedjem össze a cuccom és induljunk. Ezt a lehetőséget nem tudta az elmém befogadni, hiszen csöppet sem készültem arra, hogy nem itthon fogok szülni. Sőt, nekem nem az volt a lényeg, hogy „csak ne kórházban” szüljek, hanem az, hogy „mindenképpen itthon”, a családom körében lehessek. Felhívtam anyukámat, hogy induljon el hozzánk a kisfiamhoz, mert folyik a magzatvíz. Felhívtam a férjem is, hogy esemény van, jöjjön.

Elmondtam a férjemnek a szülésznőm válaszát, miszerint indulnunk kell. Nem tért napirendre és vagdalkozni kezdett, hogy „megmondtam, hogy ez nem jó ötlet”, „nem indulok el egy vajúdó nővel”, „én nem fogok szülést levezetni az út szélén a kocsiban” és hasonló bátorító gondolatokkal sziporkázott. Közben megérkezett anyukám, neki megágyaztunk. A férjem kérte tőlem a csomagomat. „Miféle csomagot?” – kérdeztem vissza, hiszen semmi nem volt összepakolva. A szekrényben sorakoztak a bekészített kellékek, de nekem nem volt indulásra kész cuccom. Akkor jött a kérdőre vonás, erre én bedurcáztam, hogy akkor én nem megyek sehova, különben sem fáj még annyira és lefekszem. Értesítettük Felíciát is, hogy még maradunk, ha rendszeresebbek lesznek a fájások, akkor viszont elindulunk. Végül a férjem is mellém bújt. Aztán megkérdeztem tőle, hogy mennyi az idő, majd 8 perc múlva újra, aztán 6 perc múlva újra. Néhány fájás után rájöttünk, hogy ezek így 6-8 percesek, talán indulni kellene. Gyorsan összerámoltam alsóneműt, betétet, köntöst és a babának a pihe-puha törölközőket, ruhácskát. Ahogy indultunk volna, nyílott az ajtó és a kicsi majdnem 2,5 éves fiam ott állt az ajtóban és nekünk szögezte a kérdést, hogy hová megyünk.

Felíciával már találkozott, tudta, hogy ő fog segíteni András babának kibújni a pocakomból. Ez rendben is volt, de „Apa maradjon itt!” – hangzott az utasítás. Hoppá! Erre valóban nem készítettük fel, hogy a szülésben az édesapjának is majdnem akkor szerepe lesz, mint nekem vagy a szülésznőknek. Nagyon nehezen ment az elválás. A férjem megpróbálta visszaaltatni, de nem sikerült. Végül úgy váltunk el, hogy ő az édesanyám karjában sírt utánunk, én a kocsiban bőgtem, a férjem pedig próbált elindulni. Míg odaértünk sms-eztünk anyukámmal, aki megnyugtatott, hogy visszaaludt és rendben van minden. A szülésznők már nagyon vártak minket, hiszen kb 1 órával később értünk a Születésházba, mint ígértük. A 6-8 perces fájások kiritkultak. Éjjel 3 óra volt. Azt javasolta Rita és Felícia, hogy pihenjünk le, amíg tudunk. Persze a fájások pont annyira jöttek, hogy aludni ne tudjak tőlük, így leginkább csak forgolódtam az ágyban. Ránk virradt, péntek reggel volt. Bizakodó voltam, a nagyfiam is pénteki napon született, aznap biztosan baba lesz. De a fájások nem voltak sem túl erősek, sem túl rendszeresek. Megreggeliztünk, majd Ritával sétálni indultunk a városba. A magzatvíz folyt közben. Nem történt változás. Nagyon hiányzott a fiam. Délután a szobában pihentünk, kint nagyon meleg volt. A nyitott ablaknál Felícia gyermekeinek hangja szűrődött be, nagyon erősen tört rám a fiam hiánya és haza akartam menni. Sokat sírtam. Nem lehetett könnyű a férjemnek támogatni engem. Aztáneste 6 óra körül elmentünk a boltba a férjemmel és a templomkertben megvacsoráztunk. Igazán jól esett az étel. Majd ahogy visszaértünk a Születésházba megint rám tört, hogy nem haladunk és inkább otthon szeretném folytatni. A másik kismama, aki miatt nem lehettem otthon, szintén nem haladt előre a vajúdásban, így minden reményem elszállt, hogy otthon szülhessek.

Este kilenc körül a szülésznők válaszút elé állítottak. Több lehetőséget is átbeszéltünk.

Én haza akartam menni. - Azt mondták menjek, de akkor azonnal vissza kell jönnünk, ha erősödnek a fájások.

A másik lehetőség, hogy haza megyünk és másnap reggel a saját orvosomhoz bemegyek a kórházba. - Ezt teljes mértékben elutasítottam.

Vagy a szegedi kórházba megyek – na hát biztos, hogy nem.

Aztán elsírtam magam és azt mondtam, hogy haza akarok végre menni, de már a kicsi babánkkal. Elmentem lezuhanyozni és igyekeztem megnyugodni. Közben édesanyám írt, hogy a fiam elaludt és minden rendben van. Ekkor kezdődött el az aktív szakasz. Kb. fél órával később beindultak a fájások.

Minden egyes fájást koncentráltan kilélegeztem. Tényleg mindet. Nem hagytam el az uralmat a testem és az elmém felett egyetlen pillanatra sem. Ez még az a szakasz volt, amikor még közben viccelődtünk, beszélgettünk. Rita, a férjem és én. Aztán a férjem elment aludni, én végig sétálgattam a szobában, időnként Rita meghallgatta a szívhangot és a nagylabdán ülve még isteni derékmasszázst is kaptam. Feküdni akkor már nagyon nem volt jó. Volt, hogy a kötél létrába kapaszkodtam, de többnyire alkarral támaszkodtam a falnak a fájások alatt. Éjjel 3-kor megvizsgált Felícia és már egészen jól tágultam. Ez teljesen feldobott. Vajúdás közben ittam, tusoltam. Aztán elkezdtem olyan 4 körül nagyon fázni. A ruhára fölvettem a köntöst és szidtam magam, amiért nem volt bekészítve start táska meleg ruhákkal. Megint letusoltam, jól esett a forró víz a tiszta, komfortos zuhanyzóban, ahol nem kellett senkivel sem osztoznom. És ekkor már jött néhány csepp előtej a melleimből. Aranysárga volt és mámorító az érzés, hogy ez így is működhet.

5 óra körül volt, Felícia megvizsgált, 9 cm-re voltam kitágulva. Érezte a baba fejét, de beödémásodott a méhszáj, ami úgy fogja a pici fejét, mint egy sapka és nem tud lejjebb ereszkedni. Kérte, hogy legyek kicsit fekve, próbáljak pihenni, mert túl sokat voltam talpon, de nem tudtam fekve elviselni a fájásokat. Ekkor elmondta előre, hogy a következő fájásnál muszáj lesz kicsit beavatkoznia és feltolni óvatosan a méhszájat, hogy a baba szabad utat kaphasson. Ez fájdalmas volt, de nem erőszakos. Ezután azt kérték a szülésznőim, hogy ereszkedjek négykézlábra, hogy a kis buksi jöhessen lejjebb. Nagyon fájt így lenni. 3 fájásnál többet nem bírtam. Ekkor úgy éreztem bekakilok. Elmentem, de csak pisilni tudtam. Néhány fájás múlva megint őszintén azt éreztem, hogy kakálnom kell, de akkor már pisilni se tudtam. Harmadjára is megpróbáltam, de semmi. Ezek már tolófájások voltak. Megkértek a szülésznők, hogy próbáljak meg nyomni párat a fájásokba. Állva próbáltam meg a férjemnek dőlve. Alattam dekubitusz betétek és a két szülésznő. A fájásoknál vért láttam távozni. Hajnalodott. Az ablakokat becsuktuk és Rita elkezdte felmelegíteni a törölközőket. Ahogy Felícia óvatosan odatette a kezét, érezte a baba fejét. Alig hittem a fülemnek! Ez a mondata rengeteg erőt adott. Minden szavát elhittem és nagyon bíztam bennük! Úgy éreztem, hogy a férjem egy erős oszlop, aki megtart engem, Rita és Felícia kezei pedig a puha párnák, amik csak arra várnak, hogy a pici babánk megérkezzen. Hirtelen nagyon melegem lett és teljesen lefőttem. Gyorsan levettem a köntöst és a felsőmet, csak egy top volt rajtam. Éreztem a következő fájásnál, hogy nem tudok talpon maradni, mert be fog görcsölni a combom.

Ekkor Felícia odahúzta a szülőszéket, beborította dekubitusszal és leültem. Az ágy szélén a férjem ült, előtte én a széken és a földön, velem szemben ültek a segítőim. A férjem fogta és tartotta a csípőmet, ahogy minden fájásnál előre dőltem és finoman nyomtam a babát és toltam le a kezemmel a hasam. Hihetetlen, de még akkor is minden fájásra tökéletesen tudtam összpontosítani és lélegezni. Teljes mértékben éreztem így ülve, hogy mit és hova kell nyomjak. A tolófájások nem voltak sokkal erősebbek, mint a tágulás alattiak, de igen határozottan és gyorsan jöttek egymás után. Hihetetlen volt ezeket a pillanatokat megélni. Egy álom vált valóra akkor ott a szülőszéken.

Felícia tartotta a gátamat, Rita szívhangot hallgatott két nyomás között. Nekem továbbra is kakálnom kellett, ami nagyon zavart. Ekkor Felícia bíztatott, hogy nem baj, ha jön széklet is, mert nekik az az egyik legfontosabb jelzés arról, hogy a baba feje éppen hol tart. Így hát ez a szülés a beöntés hiányában igen naturális volt, a maga természetes valójában.

Néhány fájás után már nagyon feszített a gátam, éreztem, ahogy kidudorodik. Ekkor lenéztem és láttam, hogy borzasztóan meg van duzzadva. Rita és Felícia már tökéletesen látták a baba vizes kis haját. A következő fájás nagyon erős volt és sikerült jó erőseket bele nyomnom. Ekkor kibújt a fej. Lenéztem és ott volt a combjaim között egy hajas kis buksi. Hihetetlen volt. Gyorsan jött még egy fájás és kicsusszant a csöpp kis lila test, amit azonnal rám tettek. Szombat reggel, 6 óra 35 perc volt. 31 óra vajúdás után, amiből 9,5 óra volt az aktív szakasz, ez volt életem talán legcsodálatosabb pillanata, amikor a fejem mellett balról a férjem szuszogott, a gyermekeim édesapja, a mellkasomon pedig a legkisebb fiunk. Lila volt, de pár másodperc alatt gyönyörű rózsás bőre lett. A szemünkbe nézett, nem sírt, csak nézett ránk és pislogott. Akkor ott a világ gazdagabb lett egy csodával. Nekem akkor már nem fájt semmim, csak fogtam a kicsi babánkat és sírtam. Annyit tudtam neki mondani, hogy „Már annyira vártunk!”. A kicsit a szülésznők meleg törölközőkkel takargatták be. Felícia közben meghallgatta a légzését. Jó néhány perc eltelt mikor a férjem megkérdezte, hogy tényleg fiú? Felícia válasza azt volt, hogy „Nem néztem, a ti gyermeketek, nézzétek meg.” Ekkor kicsomagoltuk a kis testet, félrehúztuk a kifehéredett köldökzsinórt és benéztünk a combjai közé. Valóban András babánk született. Akkor ott nem volt fontos, hogy hány centi vagy hogy hány kiló, még a neme sem, csak az hogy lélegzik és a mi babánk. A szülésznők elvágták a köldökzsinórt, a férjem most nem kért ebből az erőltetett szokásból. Megszületett a lepény, rendben volt. Ezután nekem segítettek felállni a szülőszékről és lefeküdtem az ágyra, betakartak a babával együtt és Rita szorgalmazta, hogy kezdjem el szoptatni. Szépen megtámasztották a hátam párnákkal és igazgattuk együtt a babát, hogy mindenkinek kényelmes legyen. Rita addig ott guggolt mellettünk, amíg András el nem kezdett szopni. A kicsi babánk intenzíven elkezdte szívni magába az előtejet, közben hozzám simult, meztelen test a meztelen testhez. Annyira természetes volt ez az állapot. Közben a férjem felhívta a családot és a barátainkat, akik már nagyon izgultak értünk, hiszen egész éjszaka nem kaptak hírt felőlünk. Nem tudta a férjem megmondani sem azt, hogy hány kiló, sem azt hogy hány centi, csak azt tudtuk, hogy édesen szopizik és mi hamarosan haza indulhatunk vele együtt a nagyfiunkhoz, az otthonunkba.

Balázsné Virág Adrienn

Lali, Letti és Levi születéstörténete

Levi a harmadik gyermekünk. Békés, nyugodt, kiegyensúlyozott és én is az vagyok. Nála tapasztaltam meg először, milyen az: örömmel megélni –nem pedig túlélni- a szülést és a gyermekágyat. A szívem viszont mindig fájni fog, hogy Lalinak és Lettinek nem tudtam megadni, amit legkisebbemnek igen: a háborítatlanságot.

Levi lassan két hónapos lesz. Nagyon vártuk, könnyen fogant, az egész várandósságot áthatotta az az érzés, hogy ez most jó és szép lesz mindenestül. Igazából már a második gyermekünk érkezése után tudtam, hogy kórházban nem szeretnék szülni még egyszer. A testvérei ott születtek és azt hiszem, kórház szülészetén soha többé nem tudnám biztonságban érezni magam. Csak meg kellett találnom a segítőket, akikre tényleg rábízhatom magam és a kisbabám. Felíciáékat választottam és a születésotthonukat. Ahova, ha belépek, azóta is elfog az érzés: szülni szeretnék még sokszor, mert olyan jó volt! Tudtam, ezalatt a várandósság alatt nem fognak havonta belső vizsgálatokat végezni, állandóan ultrahangozni, nem kell túlterhelt és kiégett orvosok mogorva jellemét elviselnem. Baba lakik a testemben, kerek a világ, örülnöm kell csak!

A 9 hónap problémamentes volt. Kezdetben havonta, később kéthetente, végül hetente találkoztunk Felíciával a hódmezővásárhelyi születésotthonban. Amit ő bábaként végez, az valóban várandósgondozás. Az orvosi magánrendeléseken tapasztalt személytelenséggel és kimértséggel ellentétben ő a testet-lelket együtt látja. Míg a második gyermekem születésénél fogadott orvosom rendelőjében 9 hónapon át havonta újra és újra elmondtam, hogy hogy hívnak és, hogy "igen, már jártam Önnél", Felícia a szülésig szépen megismert engem és a családomat, tudta milyen félelmeim, kívánságaim vannak. Utólag nevetségesnek tűnik, hogy második szülésemnél fogadott orvosom a szülésig még a nevemet sem jegyezte meg, én pedig abban bíztam, hogy a magánrendeléseken felsorolt kéréseimet tényleg teljesíti majd.

Azt gondoltam nem nagy kérések ezek. Ne repesszenek burkot idő előtt, ne tágítsanak méhszájat, ne kapjak oxytocint, ha nem indokolja semmi. Ne vágják el a köldökzsinórt azonnal, ne vigyék el a babát miután megszületett, ne kerüljön inkubátorba. Kifejezetten kértem az orvosomat ezekre és a várandósság alatt biztosított arról, hogy minden úgy lesz, ahogy szeretném, hiszen ő dönt mindenről a szülőszobán... Ha bármi teljesült volna a felsoroltakból, talán nem is írnám most a történetemet...

Úgy tűnik, három szülés tanulsága legalábbis az, hogy lassan szülő típus vagyok. Aki gyorsan tágul, gyorsan tol ki a kórházban, annak szerencséje van. Az talán megúszhatja a beavatkozások egy részét. Én nem tudtam megúszni semmit. Az első szülésemnél felkészületlen, tájékozatlan voltam és habár halál közeli élményként maradt meg a fiam születése, úgy gondolom, saját magam is tehetek erről. Nem kérdeztem, kértem, így kaptam a protokollt. 5 év telt el azóta és még most is vannak fájó részletek, amiket nem tudok megbocsájtani és megérteni. Az egyik, hogy miért úgy repesztettek burkot, hogy az osztály összes orvosa és szülésznője körbeállt és az osztályvezető nemhogy kérdezés, hanem bejelentés nélkül(!) benyúlt és én csak azt éreztem, hogy ömlik a magzatvíz. Borzalmas megaláztatásnak éltem meg, hogy tizenegynéhány ember-köztük a fogadott orvos is- ott áll, néz, tudják mi fog történni és egyikük sem szól egy szót sem. Sürgették a testem, a babám. A végeredmény az lett, hogy a burokrepesztés után 12 órával, izomba adott (amiről ha jól tudom ma már, tilos volt akkor is) hatalmas adag oxytocinnal, méhszájat feszegetve, tolófájás nélkül, kikönyökölve, repedt bordával, borzalmasan nagy gátmetszéssel, megszületett az én gyönyörű kisfiam, Lali. Akit azonnal leszívtak, szemcseppeztek, köldökzsinórt azonnal elvágva, kefével dörzsölve vízcsap alatt „tisztára” mosva, hideg mérlegre téve, felöltöztetve, inkubátorba tettek, mondván, hadd melegedjen. Engem meg csak varrtak, varrtak… A szó, ami a legjobban leírja a történteket: brutális.

Ezen szülés utáni időszakban, amikor az én Lalim csak sírt és sírt és éreztem, hogy valami nincs rendben, elkezdtem azon gondolkodni, hogy lehet, hogy a kórházi élmények miatt ilyen nyugtalan ő és én is. Ekkor ez csak egy kósza gondolat volt. Nem tudtam, hogy létezik például pre- és perinatális pszichológia, hogy könyvtárnyi mennyiségű mű szól a szülés-születés témáról. Mondtam néhány embernek a környezetemben, hogy szerintem miért nincs se éjjelünk, se nappalunk, de mindenki csak a „biztos rossz a tejed” és hasonló lélekromboló hozzászólásokkal reagált.

Mégsem hagyott nyugodni a helyzet, nem tudtam beletörődni az áldatlan állapotba. Kölcsönkaptam egy ismerősömtől egy könyvet, melynek címe: Lelki köldökzsinór, s mely elindított egy lavinát: sorra olvastam a tanulmányokat, cikkeket, könyveket, születéstörténeteket. És megvilágosodtam. Igenis, a születésünk körüli események nemhogy csak rövidtávú hatással bírnak, hanem végigkísérik életünket. Olyan érzésem lett, mintha ezt már mindenki tudta volna, csak én nem. Egyrészt szörnyű bűntudatom volt és magam alatt voltam, hogy mennyire megnehezítettem a fiam születését a tudatlanságommal. Másrészt viszont éreztem a lehetőséget, hogy legközelebb már nem így lesz. Tudtam, ha jön a második gyermek, nálam nem lesz felkészültebb senki, választok egy jó orvost, akinek elmondom az összes kérésem és lesz egy tökéletes szülésem.

A második szülés talán azért lett még nagyobb trauma, mint az első, mert ez nem rajtam múlt. Érdemes szólnom arról, hogy fogadott orvosom pont ügyeletben volt vasárnap, amikor először bementünk a kórházba, a kiírt dátum előtt egy nappal. Elkezdődött a vajúdás enyhe összehúzódásokkal és ő 1 ujjnyi méhszájnál megpróbálta megrepeszteni a burkot. Mindezt tette úgy, hogy csak akkor szólt, amikor már benyúlt. Ekkor én felháborodásomban kiparancsoltam magamból majd nagy láblendítéssel „leugrottam” a vizsgálóról. Nagyon mérges voltam. És csalódott. Ő flegmán közölte, hogy jól van, vissza lehet itt mindent utasítani, akkor menjek haza és majd megjelenek éjszaka. Mondtam, hogy rendben és hogy emlékezzen, én előre szóltam, hogy nem szeretnék fölösleges beavatkozást. Azért még hozzátette: „Jobb lenne pedig túlesni rajta, ha már fájásai vannak. Mégis mikor akar maga szülni?” Csendesen válaszoltam: ha majd a lányom meg szeretne születni… És hazamentünk vajúdni.

24 óra után mentünk vissza a kórházba. Fogadott szülésznőm nem volt, mert mint már előzőleg említettem, az orvos garantálta, hogy az ő szava dönt mindenről és mivel a férjem is mellettem állt az elképzelésemben és végig testileg-lelkileg támogatott, ezért fölöslegesnek éreztem még egy segítőt. Mindezt azért írom, mert, habár tényleg az orvos az irányítója mindennek a szülőszobán, ha ő nem szól közbe, a szülésznő végzi a rutint. És mivel az orvossal végül csak egyszer találkoztam a vajúdás alatt, ezért az ügyeletes szülésznő kezeire voltam bízva, aki mit sem tudott kívánságaimról. Így történhetett, hogy hétfő délelőttre megszületett Letti, tolófájások nélkül, hanyatt fekve, kikönyökölve, oxytocinnal, újabb óriási gátmetszéssel. Az ő sorsa pedig majdnem ugyanaz lett, mint elsőszülöttemé. 2 év telt el a szülések között, ezalatt a kórház szemlélete is változhatott valamelyest, így ő legalább megszületése után bőrkontaktusba kerülve, kicsit megpihenhetett rajtam. A többi: a csípős szemcsepp, leszívás, kefés sikálás, mérés, öltöztetés, inkubátor pedig maradt. Az orvos gyorsan összevarrt és elviharzott. Gyakorlatilag semmi nem teljesült az előre kértekből.

3 nap után hazamentünk a kórházból és ott volt második gyermekünk, aki állandóan sírt és nem tudtam megvigasztalni: ugyanaz a forgatókönyv, mint először. Személyes, párkapcsolati és családi válság következett nálunk. Írhatnék itt sok mindenről, de talán szükségtelen. A lényeg azt hiszem az, hogy kezdtem elhinni magamról, hogy nem tudok szülni, csalódott és ideges voltam, ami az egész családra kihatott. Fél évnek kellett eltelnie, mire kezdtünk kijutni a hullámvölgyből.

Mindig 3 gyermeket szerettünk volna mindketten a férjemmel. 2 év eltelte után láttuk elérkezettnek az időt, hogy megfoganhasson a babánk. És vissza is értünk a történetünk elejére… Tudtam, hogy harmadjára már nem választhatok rosszul, mert azt nem bírnám ki ép ésszel. Ekkora még többet olvastam, tájékozódtam, beszélgettem másokkal. Egyértelmű volt, hogy intézeten kívül szeretnék szülni. És felvettem a kapcsolatot Felíciával.

Minden úgy történt, ahogy megálmodtam. Tényleg örömmel teli volt a várakozás, arról szólt, amiről valójában kellene minden terhességnek. A szülés pedig ezer sebet gyógyító, feltöltő, megerősítő, önbizalmat építő, katartikus, fantasztikus élmény. Ennél nem tudtam volna szebbet kívánni.

4 nappal a kiírt időpont előtt, hajnalban megrepedt a magzatburok. Felébresztettem a férjem, szóltam neki, hogy Levi elindult. Lali és Letti aludtak még. Felíciát is értesítettem, aki mondta, hogy menjünk. És szóltunk a fotósunknak, Virágnak is. Tusolás, öltözködés, Mama megérkezése után indultunk Hódmezővásárhelyre. Kicsit izgatott voltam, de nagyon jó érzéseim voltak. Azt gondoltam, harmadjára biztosan 4-5 óra alatt végzünk mindennel… Nem így lett. Összesen 34 órát töltöttünk a születésotthonban. Itt nem sürgettek, kivárták, hogy összehangolódjunk Levivel, hogy a folyamat szépen végbemenjen magától, természetesen. Általában higgadtan tűrtem, hogy csak folydogál a magzatvíz, az összehúzódások mégsem rendeződnek, erősödnek. Amikor pedig elszomorodtam néha, hogy nem haladunk, Rita, a másik szülésznő, vagy Anna, a bábatanonc mindig valamilyen megnyugtató reakcióval segített. Biztonságban éreztem magam. A férjem, a szülésznők és a fotósunk egy szuper csapatot alkottak. Elmentünk még étterembe ebédelni, pihentünk, a férjem filmet nézett, én kifüggesztettem a várandósság alatt színezett pozitív gondolatokat tartalmazó képeimet. Beszélgettünk, nevetgéltünk és eltelt a nap. Éjszaka mindenki lefeküdt aludni. Nekem éjfél után 10 percenként jöttek-mentek az összehúzódások. Igyekeztem pihenni, mélyeket lélegezni. Reggel kaptam illóolajokat és a méhszájam egy kis segítséget Felíciától. Mindent csak úgy, hogy előtte megkérdeztek, beleegyeztem. Reggel 8 óra után el is kezdődött az aktív szakasz. Kezdetben labdán ülve, sétálva vajúdtam. Ezután négykézláb az ágyon és végül megtöltötték a kádat nekem, ahova nagyon jól esett beszállnom. Ott töltöttem még körülbelül másfél órát. Mivel a víz kicsit megnyújtotta az összehúzódások közötti időt, Felícia javasolta, hogy szálljak ki a kádból, próbáljuk meg a szülőszéket. Ekkor feltérdeltem a kádban és abban a pillanatban megéreztem az áldott érzést: a tolófájást. Végre. Miért nem lehetett ez kivárni az első két szülésemnél is???? Kiszállni nem tudtam már. Rita segítette nagyobb terpeszbe a lábaimat, Felícia a gátamat figyelte. És ekkor óriási erővel Levi feje előbújt. Egy nyomás és megszületett a teste félig, majd még egy nyomás és kibújt a teljes pici test. Szinte egy pillanat alatt történt az egész. Olyannyira gyorsan, hogy Virág nem tudott a kitolásról képet készíteni. Fantasztikus volt. Annyira féltem a kitolástól, az eszemmel hiába tudtam, hogy ez most nem úgy lesz, mint előző szüléseimnél, mégis a pánik, ami tolófájások helyett eluralkodott rajtam előzőleg, nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Most megtapasztalhattam a saját erőmet. Meggyógyult a lelkem.

Hanyattfeküdtem a kádban és Levi már ott pihent a mellkasomon. Nem sírt, csak nyöszörgött egyet. Én viszont sírtam. Egy szót sem tudtam szólni. A férjem el sem hitte, hogy ennyire gyorsan előbújt Levi. Ezután minden úgy történt, ahogyan történnie kell. Semmit nem kellett külön kérnem, hiszen Felíciáék remek szakemberek, Levi és én voltunk az események középpontjában. A gátamon két kisebb felületi sérülés lett, amit Felícia szépen 1-2 öltéssel összevarrt. 3 óra pihenés után hazaindultunk. Hálával gondolok mindenkire, aki ott volt velem.

Azóta is azon gondolkodom, naponta még hány nő önbecsülése sérül a kórházakban szüléskor. Hány baba fog még megszületni méltatlanul, háborgatva, majd hányan töltik egymástól szeparálva első napjaikat. És hogy mennyi család fog még többszörösen terhelődni, mert a szülés az orvosról és a szülésznőről szólt, nem pedig az anyáról és a babáról. Hány hasfájósnak mondott baba kapja meg a gyógyszertári készítmények teljes repertoárját. Hány anya kezd el tápszert adni a gyermekének, gondolván azért sír a baba mert éhes, mert „biztos rossz és kevés a tejem”. Hány anya fogja még magát nem kompetensnek érezni a saját gyermekével kapcsolatban.

Nem csak szörnyülködök a tényeken, hanem igyekszek is tenni az ellen, hogy ez ne így legyen. Ezt a hosszú történetet is ezért írtam le…

Mátyusné Gálik Zsuzsanna

2017.03.14.


Otthonszülés gyerekszemmel:


Otthonszülés "apaszemmel":

Top